Lizomka

Hajdani takaros kis parasztház

Hajdani, takaros kis parasztház
meszes falán oly üszkös már a fény,
berogyott nádtetején elmerengve ül
egy szürke, magányos veréb.
Kert porából gyermekek lábnyomait
erővel mosott el a tisztogató eső
öreg kútnak a kavicsos mélyébe,
amely sosem kerülhet többé már elő.
Rozsdás láncán már nem merít többé
a meghorpadt, lyukas, vén vödör,
nem itat s nem tisztít ruhákat,
s belőle ízletes leves sem fő.
Két fa között múltban nyújtózott kötél
csonka darabján ott lóg a szakadt közöny,
hej, pedig régen mennyi kis-nagy ruha
rajta szállott, s olykor meg is szökött.
Libbent fel a kék égbe,
s reptette játszva a szél,
felhőkbe csókolta a mosószappan illatát
a frissítő aranysugarú fény.
Huss! Tovaröppent,
elmúlott az a sok szép nyár,
de egy álom sokszor még biz` erre jár.
A régi parasztháznak ablakában
poros tekintetben ragyogás álmodik,
kóbor kiscica egerét itt nyugton megeszi.
Nincs, ki zavarja, elkergesse kacagva az útból,
gyomos gaztenger hajladozik rajt,
s a vén diófának szelíden táncol.
Tán egy kakas hangja az,
mi távolból ébresztőt kukorékol,
ébredez egy kisleány,
kit a nagymamája még maradásra csókol.
Köténye zsebében lapul az időnek remegő keze,
tudja, hogy fáj ugyan, de tovább kell vinnie,
türelmetlenül jár nyomukban a reggel,
megvénült szemeikből hálás könnyeket morzsolnak el.