Hajviselet és kendők
Brekocs
A brekocs eladósorban lévő lányok hajviselete volt egészen a 20-ik század elejéig. Az 1880-as években születettek mind ezt a hajviseletet hordták. Ehhez a hajat a homlokközéptől fejtetőig elválasztották, két oldalt befonták kis fonatokba, majd a hajat hátul egyesítve a tarkón nagy brekocsba – fonatba fonták keskeny hajkötő szalaggal együtt amilyen hosszú a haj volt. A tarkón négyujjnyi széles nagyszombati hajkötővel tekerték át, ami a fonat végén sokszor nem is egyszerű csokorban volt, hanem duplán kötötték meg egy csatba. A brekocs végére keskeny szalag is került. A nagyszombati szalag piros alapon kék-zöld virágos keskenyebb vagy szélesebb selyemszalag volt. Csak ezt a fajta díszes szövésű gyári szalagot nevezték nagyszombati szalagnak. 1895 táján még mindnyájan ezt kötötték a hajukba, később már csak sima egyszerűbbet vettek.
Az 1910-es évektől brekocsot már csak a 6-12 éves kislányok viseltek, a nagyobbak a három ágból fonott hajukat kontyba csavarták és hétköznap drót hajtűvel, vasárnap csont hajtűvel feltűzték.
Konty
A századforduló idején a hajat homloktól a tarkóig kétfelé választották, a fül felett sodorták, majd kontyfa köré tekerték. Erre a kontyfás kontyra a fiatal menyecskék papírból kiszabott színes selyemmel és aranycsipke sorokkal fedett keményített kendervászonnal bélelt kontyot erősítettek. A felerősítés úgy történt, hogy a papírkontyhoz libatollszárat tettek és ezt szúrták a hajkontyba bele. A konty körül is széles nagyszombati szalagot vezettek, amiknek a végei derékig lelógtak. Ha a gyermektelen menyecske a templomba készült, a díszes kontyot necces, tilangli (tüllcsipke) kendővel fedte, vagy világos, selyemkendővel. Ezt megelőzően azonban még a konty elé fejszorítót is kötöttek. Ez egy keskeny, fejet körülérő, alábélelt fehér pánt volt, 2-3 centi széles, aminek jó szoros középrésze sűrűn húzott tilanglisort varrtak. Néha még szem gyöngy is került rá. A pánt végére erősített madzaggal a konty alatt megkötötték. A kendőt úgy borították a fejükre és rendezték el a homlokát, hogy a fejszorító része kilátszódjon.
Fejkendők
A fejkendőt 80-as 90-es években még nagyon sok asszony viselte, még abban az esetben is, ha a népviseletet már nem hordta. Egészen az 1920-as évekig kizárólag csak az asszonyok kötötték be a fejüket, a lányok még télen sem. Később aztán a lányok is kötöttek kendőt.
A viselt fejkendők sora anyaguk, vastagságuk szerint: kis fehér singölt kendő, nagy fehér gyolcs (gyócs) varrott kendő, kis necces kendő. Ezeknek a kendőknek a mérete a ma is ismert fejkendőknél nagyobb volt. Kékfestő és különböző színű kartonkendők, hétköznapi viselésre vékony és vastag selyemkendő, rojtos vagy rojt nélküli kis kasmír kendő, bársony és zsenília kendő, ami kedvelt volt ünnepi alkalmakra.
A fejkendő egyszerű viselése a kikötött fej volt. Az egyszerű, olcsó kékfestő és karton átlósan hajtott kendőt homlokra simították, fedték a fejtetőt és a kontyot és a konty alatt a két végét megkötötték. Így jártak télen-nyáron, otthon és munkába.
Táncra, kisebb alkalmakra is kötött fejjel mentek, de ekkor gondosan felkerült a kis kasmír kendő a fejükre. A félbe hajtott kikötő kendőt nagy hátrakötő kendőt megigazították a homlokon úgy, hogy csepegősen álljon, hogy hídja legyen, olyan mint az esztrialja (ereszalja), a két végét a konty alatt átvették és kicsit ki is húzták. Ettől azonban nem állt el a fejtől, mert belinderből gomb volt a három csücskén és azok behúzták. A negyediken a behajtós csücskén volt bojt.
A kikötős kendő komoly alkalmakkor alsó kendővé vált, mert a ráborított második kendő alól csak a homlokot takaró rész látszott ki. A második kendőt áll alá erősítették. A fehér keményített gyolcs és necces kendőket az áll alatt nem kötötték. Az oldalhajtásokat eligazították az áll alatt szép hajtásokba, és tűkkel megerősítették, aztán áll alatt bújtatva ráigazították.
Nyakba való
Nyakba valót vagy beterítő kendőt főként a hűvös időben vették magukra. Ez alól kivétel csak a necces vagy tilangli kendő, amit a fiatalok nyáron a pruszlikjuk fölött viselték díszként. Ez a kendő nagyméretű volt, hogy szépen keresztezve a mellen szépen hátra lehessen a két végét vezetni, ahol azokat egymás mellé ráncolva, csatos szalaggal fogták össze.
A kendő szélén tenyérnyi széles berakott mintás csipke futott körül olyan sűrűn berakva, hogy a hátra kerülő csúcsnál szinte ívelten állt. Igen vigyáztak a fiatalok erre a kendőre, mert otthon nem tudták mosni, berakni.
Selyem és kasmír kendő
A selyem és kasmír kendőknek különösen megbecsült fajtája volt a piros vagy kék gombos kendő, vagyis a csomózott rojtú kendők. Ezeknek a szélibe koszorú futott, közepe meg csupasz volt.
Elterjedt volt a tearózsás kasmír kendő, amit különös gondossággal kötöttek meg úgy, hogy a homlok közepére került a kendőn lévő tearózsa.
Belinder kendő
A belinder kendő (berlinder gyapjú fonalból), tartós igen meleg kendő volt, hogy amit az asszonyok fiatalon kaptak, aztán öregkorban feketére festve viselhessék. A legrégebbi visszaemlékezés szerint az 1890-es évekig közvetlenül az ingre kötötték, majd a pruszlikra került a necces kendő, a lebegőre meg a selyem és kasmír kendő.
Zsebkendő
A varrott zsebkendő az ünnepi öltözetet mindig kiegészítette kislánynál, nagylánynál és asszonynál egyaránt. „Varrott”, vagyis hímzett volt, legtöbbször csokros virágdíszt varrtak rá fehér, lapos és lukas hímzéssel.
/forrás: Bajta község krónikája/