Vindolfnyi, tornác
Mikor a szobából, a házból a füst a pitvarba került, az vagy a pitvar egy nyílásán, vagy a tűzhely feletti padlás nélküli téren keresztül jutott a padlásra. Később a füst sárral tapasztott deszkából vagy szövényből készült kúp, gúla vagy más alakú kürtőbe került, és ezen keresztül a padlástérbe. Újabb fejlődés eredménye volt, mikor a füst a kürtőből a kéménybe és azon keresztül a szabadba jutott. Ennek ellenére a füst sokszor visszacsapott a kéményaljába és így bekerült a tulajdonképpeni pitvarba különösen, ha nyitva volt a bejárati ajtó. A pitvarból pedig a füst a szobába is behatolt. A füst elleni védekezés sorrendje a következő volt:
1. A kémény alja és a pitvar közötti falon egész vagy fél deszkát, vagy gerendát erősítettek, s ezzel megnehezítették a füst kicsapódását. A kéményalja és a pitvar közti falon levő gerendát, amelyben részben a kürtő is nyugodott „mándli" fának hívják.
2. A kéményalját mintegy 2 m magasságban deszkamennyezettel lezárták, és egy 50x50 cm-es bádogajtóval ellátott nyílást hagytak rajta.
3. A vízszintes deszkamennyezet helyett a kéményalja és a pitvar közti részt deszkafallal zárták el, és azon kis ablakot és keskeny ajtót hagytak.
4. Legjobb megoldás volt a vindofnyi. Ez magába zárta a kemencét, az előtte levő füstölőt és teljesen füsttelenítette a kéményalját és a pitvart. A vindofnyi kétszárnyú bádogajtóval volt elzárva. Ha ezt kinyitották, előbb a füstölő volt és csak aztán a sütőkemencébe. A sütőkemence füstje meg kigördül és a füstölőn keresztül a kürtőbe, és onnan a kéménybe került. A vindofnyi az Alsó-Ipoly völgyében igen elterjedt volt, és a vidék házainak egyik jellegzetessége.
Az Alsó-Ipoly másik jellemző sajátossága a beépített padfeljáró. Ez mindenütt a ház alaprajzához tartozott. Külön ajtó vezet a tornácról vagy az udvar eresz alatti falaljáról a padlásra. A feljárók vályogból készültek olyformán, hogy a fenyőfa deszkalépcsők a vályog közé voltak beépítve. A deszkák közé is vályogot falaztak, hogy a deszka mereven feküdjön, és el ne törjön, vagy meg ne hajoljon. A feljárót néha úgy is készítették, hogy az alját vályogból rakták, aztán rátettek egy előre elkészített két könnyű gerendából és deszkából összeállított lépcsőt. Ezt csak ott alkalmazták, ahol szűk volt a hely. Az oldalt bedeszkázták, és sárral bevakolták. Ennek az a hátránya, hogy hideg volt. A padfeljárók rendszerint a pitvarból vettek el némi teret, gyakran a szobába is betorkolltak, néha mindkét helyiségbe. A feljáró alatti teret különböző hasznos célokra, ládák, bútordarabok elhelyezésére szokták felhasználni. A padfeljáró előnye az volt, hogy a padlásra aránylag kényelmesen lehetett feljutni. Azon kívül tűzbiztos is volt.
A tornác az Alsó-Ipoly magyar házainak egyik ékessége és jellegzetessége. Kialakulása a vízvető eresz nagyobb méretű kiugrásával függ össze. Világos, hogy egy 1,20-1,50 m-re kinyúló ereszt alá kellett támasztani. Ez eleinte csak a bejáratnál történt, később azonban, amikor rájöttek a kiugró eresz nagy fontosságára, hosszabb részen, végül a lakóépület egész hosszában támasztották alá az egyre jobban kinyúló ereszt Kétségtelen, hogy főleg nyáron, mikor a család kinn élt, kinn aludt, evett és tanyázott, igen kényelmes és okos építészeti elemnek bizonyult. Amellett emelte a ház szépségét, és nem volt drága. Az Alsó-Ipoly tornácai magas fejlettséget mutattak. A szegényes ház tornáca faoszlopokon volt. Ilyen kevés volt. A legtöbb tornácoszlop falazott, és igen szép, főleg klasszikus tagozású. Finom fehér gipszes vakolattal, úgynevezett fehér munkával simították. Helembán aránylag kevesebb volt a tornácos ház, azért mivel itt kevés volt a módosabb gazda. Leléden már több tornácos ház volt, legtöbb azonban Bajtán és Szálkán, ahol sok volt a kitűnő kőműves.
A tornác megépítése igen egyszerű. A fedélszék tartó gerendáit megnyújtják, és végüket 4-5 m távban oszlopokkal alátámasztják. Az oszlop és a tartógerenda közé egy koszorúgerenda kerül. Az oszlopok fából vagy téglából készülnek, és négyszög, nyolcszög vagy kör alaprajzúak. Az oszlopok többnyire egy 80-100 cm magas mellvédfalon feküsznek és 1,50-3,00 m magasak. Átmérőjük 20-30 cm. Általában szép és arányos a tagozásuk, mind a fejezetnél, mind alul.
A tornác oly hosszú volt, amilyen a ház lakott része. Általában egy irányba, a déli oldalra kerültek. Vele szemben a szomszéd ház ablaktalan, rendszerint elhanyagolt, minden tagozást nélkülöző háta került.
Bajtán gyakoriak voltak a szemben aló tornácok ahol a szomszédok közös udvarban laktak.
/forrás:A hét - Bárkány Jenő/