A ház
A lakás léglényegesebb része a tűzhely volt. Ez mindig a verem, a barlang, a hajlok, a szoba központja volt. A ház fejlődése a tűzhely elhelyezésétől függött. Eleinte a tűzhely füstje a szobában oszlott szét és csak a talált réseken távozott el. Később a tűzhely a pitvarba került és a tűzhely feletti kürtőbe vezették az immáron füstmentes szoba kályhájának füstjét. A rendes kémény végül a füstelvezetés végső megoldása.
A legrégibb házak pitvarból és első házból (szoba) álltak. A pitvarba, amelynek rendszerint a bejárattal szemben levő végén volt a tűzhely és a kenyérsütő kemence. A tűszel alatt volt a szobába benyúló kemence szája, fölötte pedig a nyitott kiirtó, amelybe a tűzhely és a kemence füstje tódult. A kenyérsütő kemence neve valamikor „siska" volt, Amikor a siska a búbos kemence mellett a szobában állott, akkor a siska búbos kemence felőli oldalát „surdík"-nak hívták. Ez volt a gyerekek helye, ha vendég jött. A siska mellett volt még egy lyuk a „kutiluk". Abban világítottak fával vagy fáklyákkal. Ennek a füstje a siska száján bement a kürtőbe.
A legtöbb ház alaprajzilag háromrészű, mégpedig pitvar, első ház (szoba) és hátsó ház vagy kamrából állt. A középen elhelyezett tűzhelyes szoba mellett idők folyamán hideg pitvar, majd meleg, sarokba elhelyezett tűzhelyes, kemencés füstös szoba (fekete) lett. Később a füst elvezetésével s a tűzhely áthelyezésével a pitvarba a szoba fehérré (füstmentessé) változott. Mikor aztán a pitvar mellé került a kamra, készen volt a háromosztású ház. A kamrát hátsó háznak, néha kis háznak is hívták. A fejlődés további fokán, ha a terep megengedte, a hátsóházhoz vagy kamrához csatlakoztak sorban vagy sorosan a többi szükséges épületek, mint a nyári konyha, istálló, pajta stb. Csak ha a terep nem engedte meg, helyezték vagy szemben vagy az udvar hátsó részén, merőlegesen az előbbi épületek tengelyére a pajtát és istállót, esetleg a fáskamrát. Az ólak (mind a sertés-, mind a baromfi ólak) ott nyertek elhelyezést, ahol éppen adódott. A nyári konyhát „nyári fözdének" is hívták. Tűzbiztonsági okokból a szalma az udvar hátsó részén a kertben „kazlak"-ban nyer elhelyezést.
Másik feltűnő jelenség, hogy a pajta, mint a többi épület, agyagfalakkal épül. A pajták aránylag kisebb térfogata tette szükségessé a külön „takarmányos" felépítését. További jellemzője az Alsó-Ipoly vidékének, hogy (a baromfiólak a legtöbb esetben szintéin melegek, azaz agyagfalból épültek.
A lakóházaknál a legtöbb helyen a fedélszéktől teljesen különálló famennyezet van. Ez tűzbiztonsági okokból igen fontos: a mennyezetek (padok) fagerendái felülről be vannak deszkázva és rajtuk 8-15 cm vastag földfeltöltés volt, melynek tetejét pelyvás ágyaggal letapasztották. Ami az Alsó-Ipoly házainak fedélszékeit és fedélidomait (a fedélszék formáját) illeti, a legrégibb házak kontyfedelűek voltak. Ugyanakkor a fedélszék szerkezete szelemenes volt. Ez összefügg azzal, hogy az első házak ágasfák segélyével épültek. Csak később keletkezett a nagyobb padlásteret biztosító szarufás fedélszék. Oromfal minden rendszernél volt. Az újabb házaknál széklábas, szelemenes fedélszék volt. Általában „födéltartó gerendákon (kötőgerenda) fekszik a koszorúfa vagy a koszorú szelemen, ezen a szarufák, melyeket ősi eredetüket való célzással horogfának vagy rag fának is neveztek. A szarufákat összekötő vízszintes gerenda a kakasülő. A szarufákon vannak a lécek, és a léceken nyugszik a tetőhidalás. Az eresz kiugró és alulról bedeszkázott, néha besározott részét „esztrialjának" hívták. Vele szemben volt a földön a „fal alja".
A régi házak még szalmával fedettek voltak és szalmacsúcsokban végződnek. Csatló az a vékony 3-4 m hosszú rúdfa, amellyel a szalmafedést lenyomják, mégpedig minden léccel szemben. Külön szerszám volt arra, hogy a csatló jól meghúzassák és dróttal, a léchez lerögzíthessék. Mikor a tetején a szegés jött, akkor két oldalról kapta a taréjon ülő ember az előre megnedvesített puha zsúpot és összefonta a végét úgy, hogy az egyik végét mindig aládugta. Tetejére jött a másik, és ez nem engedte, hogy a zsúpvég kiszabaduljon. A kontytetők gerinceit valószínűleg gazdasági okokból bádoggal fedték. Az égetett gerinccserép elég drága és mészhabarcsba rakandó volt. E helyett a legtöbb házon az élszarufához erősítették szöggel a „bádognyerget", amely a cserepet mindkét oldalra 15-20 cm szélességben letakarta.
Előtérbe kerültek a nyeregtetők, melyek utcai oromfalas homlokzata kiválóan alkalmas volt a díszítésre.
/forrás:A hét - Bárkány Jenő/