BAJTA NOSZTALGIA

…Bizony mellé álltak a bajtaiak, de már csak a koporsója mellé. Ahogy a család elbeszélte nagyapám egy szalkai temetésen vett részt, mint kántor. Zimankós téli nap volt. Az ottani kántort temették. Arra emlékszek, hogy nagyapám nagyon ki akart Ipolyszalkán tenni magáért, nemcsak azért, mert ott nagyanyám révén rokonok voltak, de szerette volna megpályázni az ottani kántori állást. Hosszú, sok verses búcsúztatót énekelt a temetésen. A népeknek természetesen megnyerte a tetszését, de egészségét elveszítette. Hetekig betegeskedett és a sok fekvésben tüdőgyulladást kapott és 1891. nagyszombatján meghalt. Húsvéthétfőn temették. Öt apró gyermeke volt, azért szeretett volna átjutni Ipolyaszalkára, ahol a kántori jövedelem több lett volna.

A legnagyobb fia Aladár (12 éves) helyettesítette egy pár hétig az lehunyt apját. Már az orgonát is tudta kezdetlegesen kezelni.

Özvegy nagyanyám öt árvájával kénytelen volt elhagyni a bajtai kántorlakást, hiszen helyet kellett adni az új kántortanítónak, aki a bajtai születésű Renner Ignác lett.

Nagyanyám gyerekeivel Garamkövesdre költözött bérlakásba. Ott a leányokat és asszonyokat kézimunkára tanította, majd olyan kis magán óvodát alakított. Később Párkányba költöztek át, de nem a szülői házba, hanem egy „Öreg utcai” árendásházba. Ekkor kieszközölték az érseknél, hogy özvegyasszony létére beiratkozhatott és elvégezhette az esztergomi óvónőképzőt és így lett aztán egész 74 éves koráig Párkány aktív „Óvónénje”, amikor nyugdíjba vonult. 1938. februárjában halt meg. Párkányban temették el Irén leánya mellé, aki szintén óvónő lett és 1924-ben, betegségben halt meg.

A fiúk közül a két nagyobb inasnak szegődött, a két kisebbet árvaházban helyeztek el rövid ideig Nagyszombatban.

A sorsuk így alakult:

Aladár kovácsnak, lakatosnak tanult. Majd elvette a naszvadi Csengel kovácsnak a leányát, Erzsébetet. Így felesége hozományával megalapozta a párkányi műhelyét, amely az első világháború után kisebb gépgyárrá nőtte ki magát. 60-80 munkással dolgozott. A mai Népművészeti iskola és a Tejfeldolgozó üzem helyén feküdt.

Gyula, először asztalos inas majd később elment tanulni. Tanító, majd tanítóképezdei tanár lett. Neves pedagógus. Módszertan könyveit még a háború utáni években is használták. Hosszú éveken át volt a budapesti „Néptanítók Lapja” főszerkesztője.

Zoltán az én édesapám. Először vaskereskedő tanonc, majd géplakatos és később villanyszerelő is. Őt nevezte nagyapám „Igazmondó Zoltánnak”. Márianosztráról vette feleségül édesanyámat Csetzkó Irént. Hozományként kaptak Esztergomban egy házat. Nővérem Margit Esztergomban, én Párkányban születte. 1914-ben édesapám harctéri szolgálatra vonult. Az 1920-as években újra önállósította magát. 1943. tavaszán műhelyét felszámolta és édesanyámmal együtt hozzám költöztek a felsőszőlősi, majd 1945-ben az ipolyszalkai plébániára.

Győző tanítóképzőt végez. Gyógypedagógus, újságíró. 25 évig nemzetgyűlési képviselő, 6 évig Amerikában újságíró. Második házasságából született fia Győző kutatómérnök, akinek fia szintén Győző (1981) az egyetlen, aki viszi tovább a Drozdy nevet.

Saját emlékeim Bajtáról:

Nagyanyámmal évente jártam 8-12 éves koromban Bajtára és Szalkára. Az utóbbi helyen voltak nagyanyám testvérének rokonai. Bajtára még többet jártunk, különösen október végén. Mindig vittünk koszorút nagyapám bajtai sírjára. Akkor tapasztaltam, hogy annyi év távlatából is hogyan ragaszkodnak nagyanyámhoz. Nagyon sokan szólították „keresztanyámnak” még azok is, akiknek a rokonait tarthatta valamikor keresztvíz alá.

Meg szoktunk állni Dudás Apol néniéknél, ez egy öreg világtalan asszony volt, de tele szívjósággal. Ott is, de másutt is megkínáltak finom puha házi kenyérrel, de mindenütt így: „Egyé fiacskám e nagyon jó kenyír, kokas tejjé, varjú hájjá sütöttík”. Ízlett is nekem, különösen még kisebb koromban, amikor a kenyér sütés receptjét igaznak is tartottam.

Később, gimnazista koromban nyaranta többször voltam Bajtán. Fönt a Süsében a Marcsek házba. Laci fiuk édesapámmal inaskodott. Felejthetetlenek az erdőszéli bolyongások, szérűben, pajtában való hancúrozások. Egyik nyári vasárnap Lelédre mentünk misére, majd az egész falu átvonult. Az egykori bajtai kántortanítónak Willand Jánosnak révén is tartottam a kapcsolatot Bajtával, de különösen mikor aztán a példámat követte Juhász Antal a nagyszombati teológián.

Még a gimnazista koromból való emlék, hogy édesapám Jurka esperes úrnál is csépelt. Emlékszem, hogy azt mondta a bajtai búza a legjobb fajsúlyú gabona.

Mint kispap többször is tartottunk katolikus délutánt az ifjúságnak és felnőtteknek Benye Ferenc esperes úr idejében.

1945. augusztusában mikor Szalkára neveztek ki plébánosnak a kinevezésem Bajtára is szólt. Szívesen vállaltam ezt a kötelességet a front után. Még éltek páran olyan öregek, akiket nagyapám tanított. Akkor voltam a legboldogabb, amikor valamelyik öreg (talán Sipos) azt mondta, hogy nagyapámnak éppen ilyen csengő hangja volt, mint nekem. "Mintha csak azt hallanám". Boldog voltam, hogy az unoka hangja a nagyapát juttatta egyesek eszébe.

Még mindig járok nagyapám sírjához a bajtai temetőbe. Az én szüleimet Ipolyszalkán temettem el, magam is oda készülök az utolsó földi utam céljaként. Így is közel leszek nagyapámhoz.

/forrás: Drozdy Gyula levele/