Drozdy Gyulától
Simor János bíboros esztergomi hercegprímás, 1875. március 13-án saját kezű aláírásával erősítette meg az 1875. március 9-én kelt választási jegyzőkönyvet, amelynek alapján Rapp Lőrinc rövid kántorkodása után a bajtai kántortanítói állásra engem véglegesen kineveztek.
Magamról röviden csak ennyit: Ősi családi fészkünk a dombok ölén fekvő Bart község. Ott születtem 1854. március 26-án Drozdy András csizmadiamester és Maloveczki Julianna házasságából. Édesanyám halála után atyám Szentpéterre nősült és távozott, ahová Anna nővéremmel én is követtem. Anna, akit csak Náninak becéztünk, férjhez ment egy derék emberhez. Így én később nővérem révén kerültem az érsekújvári községi reáltanodába és onnan az alsóbb osztályok elvégzése után az esztergomi tanítóképzőbe. Ott 1871-1874 közötti sikeres tanulmányaim után Tanító képesítő bizonyítványt kaptam. Utána rövidesen bajtai tanítói állást nyertem. Szívesen jöttem a faluba, mert ez a község emlékeztet szülőfalumra, de nekem még kedvesebb, kiesebb, mint Bart, mert ezt az erdők egészen körülölik.
Máris megszerettem a szorgalmas, jámbor, szívós népet. Úgy látom, hogy a nép is bátorít és ragaszkodik hozzám.
Végleges kinevezésemmel lehetővé vált, hogy családot alapítsak, így választásom Nagy Annára esett, aki a párkányi Nagy Imre kádármester és Kisinger Borbála leánya. 1875. május 10-én esküdtünk a párkányi templomban. Feleségem szülei segítségével lassan-lassan berendeztük a bajzai kántorlakot, ha még van is néha hiányosság, de az Istenáldásban nincs hiány.
Mikor ezeket a sorokat írom már hat gyermekem látta meg Bajtán a napvilágot. Aranka (meghalt pár hetes korában 1876), Irénke (1877), Aladár (1879), Gyula (1881), Zoltán-András (1883), Győző (1885), sok örömet és gondot is szerezve nekünk. A Mindenhatón kívül segít a még életben lévő atyám is, aki minden esztendőben ellátja gyermekeimet lábbelivel.
Még végzős korunkban tanáraink biztatgattak, hogy falura kerülvén szeressük meg a falusi életet, ismerkedjünk a falu jelenével, múltjával, szokásaikkal, énekeikkel-nótáikkal, háziiparukkal, gyümölcstermesztésükkel és segítsük őket, hogy boldoguljanak.
Erről az intelemről már meg is feledkeztem, amikor az érseki tanfelügyelőségről biztatást kaptam, hogy a magyar milléniumi évre több emlékezetes könyvet, almanachot, vármegye-, plébániák-, iskolák- történetét akarnák megszerezni és kiadni. Még vagy tíz esztendő áll addig a rendelkezésemre, de már mindjárt neki kell látni a gyűjtésnek.
Ha fiatal és egyszerű tanító is vagyok, valamiben én is lehetek a „nemzet napszámosa” és olvasni, gyűjtögetni, tarlózni kezdtem. Korán kelő ember lévén már a hajnal sokszor a csendes iskolában talált. Sokban segítségemre volt a helyi és párkányi plébános, de főleg hogy a közeli levéltár Esztergomban ajánlott históriái könyveket, amelyből a község múltjára adatokat lelhetek. Így lassan már több évi hajnali órák eredményeként sikerült több történelmet, de sokszor talán csak néphagyományt összegyűjtenem.
1890. tavaszán már olyan anyagot gyűjtöttem össze, amit úgy nyersen a muzslai plébános úrnak átadtam.
Ideje is volt, mert a negyedszázada rendbe hozott iskola és tanítólakás itt-ott javításra szorult. Az iskola fazsindelye csak-csak, de a kántortanító lak zsúpfedele sok helyen szorult reparálásra. A tanterem eléggé jól felszerelt. Igaz belül a lakásra sem lehet panaszunk. Két szoba, konyha, éléskamra, pince, meg a szükséges gazdasági épületek. Ezeket az utóbbiakat az idő még jobban megviselte, de bízom benne, hogy a lakosok a javításkor mellém állnak…
(Az írás folytatódig Drozdy Gyula esperes úr visszaemlékezésével, aki Drozdy Gyula bajtai kántortanító unokája volt.)
/forrás: Drozdy Gyula levele/