Férfi viselet
A férfiak viselete, akárcsak a nőké a falusi önellátó gazdálkodás idején főleg házivászonból került ki. Ezt az anyagon jóval később is használták, főleg amelyik háznál fonást-szövést kedvelő asszony élt. 1930 táján az emberek még mindig kendervászonban jártak, ünnepen mát csak az idősek.
Ing
A régi típusú hétköznapi és ünnepi férfiing szabása megegyezett. Részei: eleje, hátulja, ujja, límece, vállfoltja, keskeny gallérja volt mindnek. Az ing dereka, ha kendervászonból készült, három szél bő volt. Ha az ing pamutból vagy gyolcsból volt, akkor egy szél volt az eleje és egy szél a háta, a két szélén hajtások futottak végig, amit ha otthon készítettek kézzel varrták. A hátrészt a nyaknál hajtásokba fogták nyakpánt alatt. A hosszú ujja végére két gombbal záródó límecet dolgoztak rá. A gyári méteráruk nagy változást hoztak be az ingek szabásában.
Az ing fölé nagy munkára úgynevezett ingmentőt vagy ingkacát, bajtaiasan ingrehúzót öltöttek. Ez régi ruhadarabokból készült. Az ingrehúzó egy bővebb derekú, elöl végig gombolódó gallér nélküli, szabott vállú, hosszú ujjú, egy-két gombbal ellátott ruhadarab volt.
Mellény
A közönséges falun viselt lajbi elől gombolódó, bélelt szövet mellény. A városi mellénynél kissé zártabb, nyak és karkivágással készült. A másik mellényféle zárt nyakú, keskeny állógallérú zsinóros, fényes gombos, ünnepi alkalmakra készíttetett ruhadarab volt. Csak az igen jómódúak készíttetek szabóval.
Gatya
Az ünnepi és hétköznapi gatya szabása megegyezett, csak anyagukban tértek el. A gatya részeinek elnevezése: szára, ülepe, pártázata, madzagja. A fiatal legények fehér vászonból és gyolcsból készített gatyaszára sem volt bővebb két szélnél. Az idős asszonyok értettek a gatya varrásához és a gatyamadzag behúzásához. A pártázat visszahajtása során, elől-hátul hagytak rést a madzag behúzására. Bajtán a régimódi madzaghúzót maguk készítették lúdtollból. A gatyaszár alját rojtozták.
Az ing-gatya elé minden esetben egy szélből varrt kékfestő melles kötényt kötöttek. A kötény madzagjára erősítették a zsebkendőt, hogy ki ne essék a mellesből.
Magyar nadrág
Az 1800-as évek 70-80-as éveiben a jómódúak ünnepélyes alkalmakra a gatya fölé sötétkék vagy fekete posztó lebbencses, zsinóros magyar nadrágot húztak. A gatyaszárat bokánál megcsavarták, és kötőmadzaggal átkötötték és így bújtatták be a lábukat a lefelé szűkülő nadrágszárba. Ezt a nadrágot általában vastag flanérral bélelték. Ennek a nadrágnak nem hasítéka, hanem leffentyűje vagy lebbencse volt, aminek keskenyedő vége rásimult a hasra.
A leffentyű szélén felfutott a zsinór a combon hurokvarratos zsinórdíszben végződött. A leffentyű mellett kétfelől ferdén hasítottak a zsebek.
Az első világháború idején mind többen az elől hasított priccses csizmanadrágot vettek a vásárban. Ez már kevésbé megbecsült darab volt a viseltet hétköznap hordták el. A priccses mellett főként a városokban munkát vállalók a pantallóra tértek át. Ezek alá a városokban viselt alsónadrág került.
Dolmány
A magyar nadrághoz a dolmány viselete illett, azonban ezt már csak az igen jómódúak engedhették meg maguknak. A dolmány fekete posztóból, bélelt zsinóros díszes, összefogható kabát volt.
Kiskabát
Az ing-gatya-melles kötény viseletet a kevésbé jómódúaknak sorában már korán kiegészítette ünnepi alkalmakra a kiskabát. Ez megfelel a mai zakónak nevezett kabátfélének.
Nagykabát
Körülbelül az első világháború idejétől kezdve divattá vált a nagykabát viselése. Ez a kabát vatelinnal bélelt, vagy birkabőr szőrzettel bélelt fenéken alul érő, elöl több gombbal záródó télikabát volt. Ennek a nyakán ritkán volt valódi szőrme, ezért nem is nevezték prémnek hanem úgy mondták a télikabátnak cicája van. A falu módosabb iparosai bundás, prémes hosszú kabátot viseltek.
Szűr
A szűrt az itteni lakosság nem ismerte.
Bekecs
A bekecset télnek idején férfiak és nők egyaránt viseltek. Ez a ruhadarab ujj nélküli elöl gombolós bélelt meleget tartó volt. Ez a fajta bekecs több mint valószínű a szlovákságtól ered, mert csak vásárokban lehetett beszerezni. Házilag csak hétköznapok alkalmára készítették az asszonyok.
/forrás: Bajta község krónikája/