Női viselet
Límeces ing
Az inget házilag szőtt vászonból készítették. 1883-ban még ismeretes volt a límeces ing. Ezt mivel hétköznapi ing volt, valószínűleg mikor új volt, hordták ünnepre. Az eleje simán fedte a mellet, három gombbal záródott, kis keskeny szegés futott a formás kerekre kivágott nyakrészen körül. Hónaljban toldás bővítette, vállaira nagy vállfolt került. Az ujjára válltetőn néhány ráncot tettek, az ujjvégét könyöknél karvastagságnyi bőségre tűvel ráncolták be. A könnyebb bebújáshoz kis hasítékot is hagytak, amit kis szalaggal vagy madzaggal összekötöttek. Az ujj végén a ráncolást keskeny szegésbe fogták, amit kidíszítettek piros fonallal vagy gyári piros szőttes csíkkal. Ezt nevezték límecnek.
Felfújt ujjú ing
A sípujjú ingek mellett ünnepélyes alkalmakra, templomba, bejött a szalagos-, puffancsos-, ritkaing viselete. Mivel erre soha nem vettek rá más ruhadarabot csak a pruszlikot, így a bő ujja szépen érvényesült. Bajtán felfújt ujjú ingnek nevezték. Ennek a dereka minden esetben gyolcs volt, eleje gombokkal záródott, az ujjait válltetőn erősen ráncolták, gyári 35-40 cm széles hímzéses szélű batiszt csíkot varrtak rá. Félmagasságban madzagházat készítettek és a bele húzott madzaggal a felső karon erősítették, feltolták kissé, hogy dudogósabban álljon, majd hajkötő pántlikával átkötötték. A batiszt hímzés része fodorként lógott a könyökre. Az ujja dísze után csipkés ingnek nevezték. Amennyiben az ing ujja nem hímzett batiszt, hanem díszített tüll, akkor tilangli ing a neve. Ugyanúgy erősítették meg pántlikával, mint a csipkés inget.
Pentő
A nagylánysorban lévő lányok már viseltek pentőt. Ez volt az alsónemű. Tiszta kendervászonból, vagy tiszta pamutból készült. Derekán 6-10 centi széles dupla gallérja volt, amihez madzagot varrtak és ezzel kötötték a derékhoz. A pentőt a vászon szélessége adta, amit még a leány magasságához és a vászon szélességéhez igazodva, körben ¼ szél (12-20 centi) toldással toldották ki a kellő hosszúságúra. A pentőt két soron ráncolták és a felső ráncolást befogták a gallér szélei közé. Az elejébe kerülő toldásszéleket nem varrták össze, ez adta a hasítékot. Ennek két oldalán egy-egy tenyérnyire a pentő ránc nélkül maradt, hogy a hason simán feküdjön. Alján felhajtásra nem volt szükség, mivel a pentő szélére esett a vászon egyik szövött széle.
Alsószoknyák
A pentő fölé a 19. század 80-as éveiben puha gyapjúszövet szoknyát vettek, aminek az alja széle zölddel, idősebbeknek feketével szegett és kékfestővel pléhezett volt. Ezt idővel felváltotta fiataloknál a rózsaszín flanel alsószoknya, amit szintén zölddel szegtek be. Hétköznapokon erre került a kapcsos kékfestő, kartonszoknya. Ünnepre már az 1910-es évektől 6-8 szél vékony anyagból, vasalt szoknyát varrtak. Ennek anyagszélessége 70-80 centi volt. A vasalt szoknya alján mindig gyári hímzett csík futott körül, amit varrásnak vagy csipkének neveztek. Keskeny derékpántba fogták a rakásokat, sokszor horgas kapoccsal erősítették a derekukra. A hossza kb. 50-60 centi volt. A hasi részen ezt is simán hordták. Ünnepen a pentőre 3-4 darab vasalt szoknya is került egymás fölé.
Visszaemlékezések szerint az asszonyok, leányok a 19. század végén bokáig érő szoknyát hordtak, ami lassan rövidült. A két háború között már csak fél lábszárig ért.
Felső szoknyák
A felső szoknyák legegyszerűbbike mángolatlan, nem sűrű szövésű kékfestő karton volt. Az ünneplő felső szoknyák anyaga vékony, finom gyapjúszövet, úgynevezett ternó, meg a minden színben kapható aranka szövet, majd a bársony és a 20. század 20-30-as éveitől a vastag virágos selyem, a viselet legutolsó hullámában a brokát selyem. Mivel régen igen sokba került a ruhaanyag a kötény alá kerülő részt sokszor kartonból pótolták. Egy öltöző ruhához sima szövetből 6-7 méter anyagra volt szükség a rakott szoknyás brokát ruhához 8-9 méter volt szükséges. A szoknyaráncokat derékon gallérba fogták, a hasíték elöl az egyik oldalon volt. A szoknyák alsó szélére néha selyemsújtást varrtak, hogy szélesebbre álljon. A szoknyák alja díszítésére többféle mód is adódott ezt szoknyaszegélynek nevezték. Piros, zöld vagy fekete színű 12-15 cm széles felvarrást varrtak a szoknya visszájára, amit pléhellésnek hívtak.
Pofándli
A pofándlit az alsószoknyák alatt hordták. Részben a csípő erősítésére szolgált, részben pedig, hogy a szoknyának szebb lengése, ringása legyen.
Kötény
A kötény viselése szorosan hozzátartozik a falusi viselethez. A nők ház körül, vagy mezei munkákra vastagabb háziszőttesből valót kötöttek maguk elé, ami maradhatott csak nyers színben, de az is előfordult, hogy házilag kékre festették.
Az ünneplő ruhához való kötény színe minden esetben eltért a szoknya színétől. Egy szél anyagból varrták, általában sima selyemből, egészen kicsit ráncolva és gallérba fogva. Hossza a szoknya hosszával egyezett. A szélein – életkor szerint- mindig világos vagy fekete 2-3 centi széles gyári rakott csipke futott körül. Az alján akár 4-5 hajtásolás volt, amit mízlinek neveztek.
A lányok ünnepek alkalmával a farrészre négyágú szalagot kötöttek, amit pertlivel erősítettek a derekukra. Ebből néha a deréknál még csokrot is kötöttek. Ez hívták legényfogónak.
Pruszlik
A pruszlikoknak két fajtája alakult ki az évek során, a fél és az egész vagy más néven magas pruszlik.
Fél-pruszlik
A régebbi a fél-pruszlik, amit a 19-ik század 90-es éveitől a límeces, a 20-ik század elejétől a kivarrott ujjú, majd a puffancsos ujjú ingre vettek fel a fiatalok. Az 1910-es években tűnik fel az egész-pruszlik viselete, ami 15-20 évig párhuzamosan divatban volt, majd a második világháború után mindkettő lassan eltűnt.
A pruszlikok közös jellemzője, hogy ívelt hátrésszel testhez szabták. Bajtán a hátrész meghosszábításaként 5-6 centi széles, úgynevezett fatok feküdt ki a szoknyaráncra.
Nyárra, ünnepre, táncra való fél-pruszlikot fehér gyolcs anyagból is készítették. Elöl végig patent kapoccsal záródott, amit egy végigfutó színes fonallal kihímzett csíkkal fedtek le. A nyak és karnyílást hurkolóöltéssel dolgozták el. A mellrésze keskeny, tarka virágokból, levelekből lapos hímzéssel volt díszítve. A karkivágás körül koszorúsort varrtak. Ünnepi alkalomra kasmírból varrták a pruszlikot, mert ennek az anyaga színe-visszája egyforma színű, míg a többi anyagnak elütött a másik fele. Kendervászonnal bélelték, az elejébe betétet illesztettek egészen derékig, aminek a színe mindig elütött a pruszlik színétől. A betétre fehér gyári vert csipke is került párhuzamos sorokban. Ugyanebből a keskeny csipkéből került a nyak és a karkivágás szélére is. A betétek két oldalára mízlit (hajtásolást) varrtak.
Magas-pruszlik
A magas-pruszlik derekához minden esetben varrtak 6-8 centi széles fodrot, ami elöl a hason simán feküdt. Úgy volt lerakva körbe a pruszlikon, hogy hátul szembehajtást alkotott. Az elejébe ennek is tettek betét tökmagos szedéssel, ami a betét egyik oldalán gombolódott. A tökmagos szedés egyfajta minta volt. A nyaka szélén keskeny gyári hímzés volt a karöltőt pedig gépi vert csipke szegte.
Derékra valók
A viseletdaraboknak ezt a csoportját is két szempont figyelembevételével oszthatjuk el, az időrend és a szabás szempontjából.
A legtávolabbra visszanyúló emlékezet szerint a kendővel átkötött ing fölé meleg, bélelt rékli került, ez követte a hűvös időben az ingre öltött testáló vagy a test hőálló és vele egy időben, télen az ing és kendő fölé öltött „kaca”. A kendőt aztán váltotta a lebegő, de télre még maradt a „kaca” viselete, ami mellett feltűnt a farkas kabát is. A legutolsó periódusban megjelent a lebegő mellett a blúz viselete, és ezzel egy időben háttérbe szorulnak a régi meleg kabáttípusok, hogy a városi kabátoknak adjanak helyet a fiatalság körében.
A testáló, a kaca és a farkas kabát formái megoldására a múlt 19-ik század első felében kialakult részben a nemesség, majd a jómódú parasztság – férfi dolmány viselet körében uralkodó testhez, derékhoz szabáson alapul. Minden esetben hangsúlyozott a hátrésznek egy vagy több ívelt vonású darabbal való összeállítása, amit még a díszítésével is kiemeltek. A mellrészeket zömében úgy szabták, hogy az oldalvarrás nélkül, közvetlen a hátrész ívéhez csatlakozzon.
Rékli
Visszaemlékezések szerint a legrégibb női, télen viselt ruhadarab a rékli volt. A rékli a felsőtestet csak derékig fedő téli viseletdarab volt, de csak a jómódúak hordták, és ők is igen megbecsülték.
Kaca
A 19-ik század 80-as 90-es éveiben a kaca váltotta fel a réklit. Ezt a ruhadarabot is fekete, finom, vékony posztóból varrták. Töltött kacának is nevezték, mert vastag flanérral bélelték az ujját, a dereka meg vattával töltött volt.
A kacának a nyakkivágása nagy ívelésű volt gallér nélkül, mert alatta viselték nyakba téve a petrezselymes kasmír kendőt, aminek a derékon hátravezetett két vége a hátrészen a kaca széle alól kilátszott. Testhez szabott ruhadarab volt.
A tőtött kacát igen megbecsülték, anyáról leányra szállt, s aki kedvelte öreg koráig viselte. Volt, aki még az 1940-es években is felvette.
Jopka
1910 táján jött divatba. Ettől az időtől kezdve az asszonyok nem igen mentek már ki az utcára csak sípujjú ingben, hanem arra felkapták a lebegőt (jopkát), hétköznap, ünnepen egyaránt. Készítették kékfestőből, selyemből és mindenféle más anyagból.
Az egyszerűbbet odahaza is meg tudták varrni, de az ünnepi, elején betétest varrónővel varratták.
Farkas kabát
A farkas kabátot a 30-as 40-es években hozták be divatba. Derékhoz szabáson alapul. Minden esetben hangsúlyozott a hátrésznek egy vagy több ívelt vonású darabbal való összeállítása, amit még a díszítésével is kiemeltek. A mellrészeket zömében úgy szabták, hogy az oldalvarrás nélkül, közvetlen a hátrész ívéhez csatlakozzon.
Blúz
A blúz viselete az 50-es években terjedt el. A fiatalok kedvelték de a középkorúak hűek maradtak a jopkához (lebegőhöz). A blúz szabása megegyezik a jopkával. Eltérés csupán annyi, hogy hajtásolás nem csak az elején van, hanem a hátán is végigfut néhány sor. Ezek derékig vannak levarrva, onnan szabadon szétterülnek. A háton végigfutó két mízlicsoport közt derékmagasságban madzagház van varrva, amibe a befűzött kötővel derékhoz köthető a derék hátrésze. Az ujja kétrészes. A nyak megoldása nem kötött. Vékonyabb textilből készítették.
/forrás: Bajta község krónikája/