Csizma
Női csizma
Csizmát az 1910-es években ember, asszony egyaránt viselt. Az asszonyok csizmája 7-8 forintba került, ami abban az időben egy mázsa búza ára volt. A nők csizmája hétköznapra-ünnepre oldalt varrott szárral, közepes magas sarokkal, puha bőrből készült. A szára enyhén keményített, elöl kissé magasított, ívelt volt a sípcsontnál. Csak a nők csizmájára varrtak sárga, esetleg piros fonállal tűzésdíszt.
A csizma viselete lassan elmaradt, de sokan még az 1940-es években is abban jártak templomba.
A csizmát nagy hidegben felváltotta a hosszú szárú kapcsos cipő, nyáron és ünnepekre a panglis félcipő, amin elől szalagból csat volt.
Csizmába, cipőbe egyaránt télen, nyáron hosszú szárú patent harisnyát húztak, amit térd fölött körgumival erősítettek meg. Otthon és mezei munkára általában elől zárt, hátul nyitott papucsot húztak a férfiak és a nők is.
Férfi csizma
Visszaemlékezések szerint a férfiak a csizmát ősztől tavaszig viselték. Mindenkinek volt belőle hétköznapi és ünnepi.
A csizmát hétköznapokra marhabőrből, szögelt talpú, zsíros puha szárú volt, hogy a lábhoz jól igazodjon. A csizmába többnyire kapcát csavartak a lábukra, néha még egy kis szalmával is kibélelték, hogy föl ne fázzanak. A bőrt a víz ellen zsírral kenték be.
Az ünnepre húzott csizma boxolt volt, varrott talpal. Ezt nyáron is felhúzták jeles alkalmakkor. A legények ünneplő csizmája szárát több rétegű csirizes vászon keményítette. A torkarész puha volt. A felhúzás után a csizmaszárat kétfelől megfogták, kicsit fordítottak rajta, és úgy nyomták le vissza a bokájuk fölé. Erre a torkánál a bőr ráncot vetett, erről kapta a nevét – letűrős csizma.
Mint a hétköznapi úgy az ünnepre való csizma szára oldalról varrott volt.
Az 1930-as évektől divatba jött a hátul varrott, kissé görbébb nem egészen kemény szárú, magas kérgű díszített szélű csizma. Előkerült a szűrcsizma viselése is, aminek a szára szűrposztó volt az eleje boxolható. Főként az idősek hordták.
Az 1940-es évektől a falun is viseltté vált a bakancs. Hétköznapokon viselték.
A bocskor nálunk nem volt ismeretes.
/forrás: Bajta község krónikája/